Nem volt nálam csúnyább gyerek Rácpácegresen. Azazhogy mit beszélek, hetedhét országon nem akadt nálam csúnyább gyerek. A lábam gacsos volt, a hasam hordóhas, a fejem úritök, az orrom ocsmonda, egyik szemem balra nézett, másik szemem jobbra nézett, hívtak emiatt kancsalnak, bandzsalnak, sandának, bandzsának, kancsinak, bandzsinak, árokba nézõnek; tyúkmellem volt, suta voltam, fülem, mint az elefánté, harcsaszám volt, puklis karom, a termetem girbegurba.
Hát ilyen csúnya voltam.
Vagy tán még annál is csúnyább.
Úgy szégyenkeztem emiatt, ahogy még senki Rácpácegresen. És forrt bennem a düh, emésztett a méreg, rágtam magam, elöntött az epe. Miért vagyok én ilyen csúnya? Kiért? Miért? Mi végre? Ki végre?
Két zenész lakott a szomszédomban Rácpácegresen. Jobbról Rácegresi, balról Pácegresi. Rácegresi tudott furulyázni, Pácegresi nem.
Rácegresi azt mondta nekem:
- Csúnya vagy, csúnya vagy, de azért rád is süt a nap. Ha egyszer jó szíved lesz, el is felejted, hogy csúnya vagy. És meg is szépülsz tõle.
De én nem jó akartam lenni. Szép akartam lenni. Mérgelõdtem, acsarkodtam, kardoskodtam, epéskedtem.
Pácegresi meg azt mondta:
- Olyan randa vagy, hogy nem lehet rád nézni. Téged elvarázsoltak. Ez a hétfejû szörny varázsolt el téged biztos, aki itt lakik Csodaországban. Azt kellene megölnöd.
- De amikor olyan szépen énekel - mondtam neki.
Pácegresi legyintett.
- Álnok ének az - mondta. - Így csalja tõrbe az áldozatait.
Ez a hétfejû szörny vagy hétfejû sárkány, avagy hétfejû boszorka ott élt hozzánk közel. Mert Rácpácegres a Négyszögletû Kerek Erdõ közepén van, s innen csak egy ugrás Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája, s a palota mögött meg rögtön kezdõdik Csodaország. Ott lakott ez a hétfejû micsoda. És esténként gyönyörûen énekelt. Hét szólamban. Mind a hét szájával más szólamot. Hát õ varázsolt el engem. Õmiatta lettem ilyen rút. Na megállj! - gondoltam magamban! Elhatároztam, hogy megölöm.
- Ez az egyetlen lehetõség - helyeselt Pácegresi, a zenész, aki annyira nem tudott furulyázni, hogy már nem is akart, a furulyája is tömör arany volt, lyuk se volt rajta.
Ettõl kezdve mindennap edzettem, hogy legyõzhessem a hétfejû szörnyet. Hétfõn sárkánytejet ittam, kedden lándzsát szórtam, szerdán karddal hadakoztam, csütörtökön baloskával, pénteken péklapáttal, szombaton szablyával, vasárnap vassal, vérrel, vencsellõvel.
Meg is erõsödtem hamar, s egy éjszaka nekiindultam. Karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellõvel.
- Megöllek, gonosz szörny, megöllek, elvarázslóm - ropogtattam a fogaim között.
A talpam alatt rídogáltak a füvek. Csak mentem: bimm-bumm. Mit nekem füvek! A fejem felett recsegtek, sírdogáltak a fák. Csak mentem: dimm-dömm. Mit nekem fák! Az ég sóhajtozott, a föld nyöszörgött. Csak mentem: zitty-zutty. Mit nekem ég, mit nekem föld!
Hajnaltájt értem Csodaországba, még alig-alig pirkadt. De rátaláltam a hétfejûre. Ott aludt egy eukaliptuszfa alatt, be volt hunyva mind a tizennégy szeme.
Nosza, nekiestem. Sutty, levágtam az elsõ fejét - mintha egy húr pattant volna el, földtõl holdig érõ, megzengett a világ. Fölébredt persze, álmélkodva bámult rám tizenkét szemével. Nem kíméltem, nyissz, levágtam a második fejét is! Illatok szabadultak el ekkor, kikerics, fodormenta, kakukkfû, orgona és nárcisz illata. Felém nyúlt, meg akart fogni. De nem hagytam magam. Dolgoztam keményen a karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellõvel.
Lehullt a harmadik feje is - források, csermelyek bugyogtak fel egy pillanatra.
A negyedik is - aranyhajfonatok libbentek s tüntek el a fák közt.
Az ötödik is - felcsilingeltek s elhaltak szánhúzó lovak téli csengettyûi.
A hatodikat nagyon féltette, húzta, óvta, de nem menekült. Lenyisszantottam. Harang szólalt meg akkor, sok békességes harang. Egyre halkabban, egyre halkabban...
De akkor, jaj, elkapott! Szorosan magához ölelt, mozdulni se tudtam. A fejem épp a mellére szorult, hallottam a szívdobbanásait. Kopp-kopp - dobogott a szíve. És azt kérdezte tõlem:
- Mit vétettem én neked, ember fia?
- Megölhetsz - mondtam neki -, szétroppanthasz. De akkor is jól tettem, amit tettem, mert ilyen csúnyává varázsoltál. Én vagyok a legcsúnyább ember a földön.
Fölpillantottam, megláttam a szemét. Fénylett a szeme, mint a szép távoli csillag. Megláttam az arcát. Tavak jóságos tükre, föld barna nyugalma, templomok békéje, májusi rétek szépsége - ilyen volt az arca.
- Te bolond, te bolond - mondta kedvesen. Megcsókolt jobbról, megcsókolt balról, megcirógatott.
Ez nem öl meg engem, ez nem varázsolt el engem, ez nem bánt engem, ez szeret engem. És már sírtam is; te úristen, hat fejét levágtam!
Elengedett. A szeme tükrében megláttam magam. A lábam egyenes volt, a hasam sima, a fejem hosszúkás, nem voltam se bandzsa, se lapátfülû, se tyúkmellû, se harcsaszájú.
Térdre estem elõtte.
- Nem érdemlem én ezt - mondtam neki -, változtass vissza rúttá. Hiszen hat fejed levágtam. Jaj, csak visszaragaszthatnám!
Rázta a fejét, hogy nem lehet. Mosolygott. Ekkor kelt föl a nap, rásütött. Akkor jöttem rá, hogy hiszen a Hétfejû Tündért akartam megölni, a világ legjóságosabb tündérét. Balga ésszel hat fejét levágtam.
Mi lesz, ha ez az egy feje is elvész?
- Engedd meg, hogy a testõröd legyek, engedd, meg, hogy õrizzelek - mondtam neki.
Bólintott.
Soha többé nem mentem vissza Rácpácegresre, ott maradtam a tündért vigyázni.
Õrzöm õt ma is, lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellõvel.
Ne is próbáljatok rossz szándékkal közeledni hozzá! Nem engedhetem bántani.
Mert egy bolond levágta hat fejét, csak egy maradt neki. Erre az egyre vigyázzunk hát mindannyian. Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellõvel. És szeretettel.

Mit most hallasz nem mese régi korok poros története, szakállas manók mesélik ha eljönnek az árnyak, csupán száz évben egyszer, mikor megpihennek a lábak. Mit kobold mondott, igaz, pont szó szerint írtam le, hát figyelmesen olvasd, íme: 

Egyszer, messze földön, nagyon rég, egy királynak lánya született. Gyönyörû volt kicsinek is, s egyre szebb lett ahogy felcseperedett. Mire eladósorba került, olyan szép lett, hogy nem volt hozzá hasonló az egész földkerekségen. Messze földre vitték a szépség hírét a galambok, s a hírt, hogy a Hercegnõnek vôlegényt keresnek.
    Nem messze a vártól lakott egy csúf tündér, irigy volt, gonosz s megkeseredett. Hallotta a szépség hírét és dühösen felkerekedett. Egész a várig ment, be is jutott, s ahogy meglátta a szépséges Hercegnõt, olyan dühös lett, hogy nyomban megátkozta.
Szebb és szebb legyél napról napra, ki rád néz, a valóságot lássa! Egyedül Te, csak Te légy az, ki minden tükörben csúnyát lát, egy csúf ocsmány banyát!
    Szegény Hercegnõ nagyon megijedt, berohant a várba s egybõl tükröt keresett. Belenézett, s mit látott! Egy szörnyû ocsmányságot! Egy rút, vén banyát, rettenetes szörnyü pofát. Volt nagy sírás, nagy ijedelem, a király is megijedt, nem tudta mit tegyen. Aztán kiötlötték, hogy meghívják a jó tündért, hátha van segítség. Az igazság az volt, hogy az átok ellenére a Hercegnõ szép maradt, de minden tükörben melybe belenézett, egy szörnyû vénasszonyt látott. Hiába mondták neki sokan, hogy szép, gyönyörû, nincs Hozzá fogható, nem hitte el senkinek. Magába roskadt, megkeseredett. Idõvel megérkezett a jó tündér, de sajnos az átok olyan erõs volt, hogy nem tudta feloldani, csak enyhíthetett rajta.
    -Minden tükörben mely nem él csak a rútat láthatod, de az élõ tükör majd megmutatja az igazságot, az képes lesz feloldani a varázslatot!
    Így szólt, s ezzel távozott, azt mondta többet nem szólhat, segített ahogy tudott,érjék be annyival, hogy enyhítette az átkot.
    Telt múlt az idõ, senki nem értette a varázslatot. Az élõ tükör, mi lehet az? Senki nem tudta, ezért aztán segíteni sem tudtak szegény Hercegnõn. Kipróbáltak sok-sok féle tükröt, messzi országokból hozattak különleges tükröket, furcsákat, nagyon drágákat, de a Hercegnõ mindegyikben csak a csúfságot látta. Mások viszont napról napra szebbnek és szebbnek látták õt. Özönlött a kérõk hada de a Hercegnõ mindet visszautasította, magába roskadt, megkeseredett. A vártorony szobájából többet ki sem nézett. Õröket állíttatott a lépcsõkhöz, súlyos lakatokkal záratta le a szobát, senki-senki ne lássa csúfságát. A kérõk lassan elmaradoztak, a Hercegnõ jó ideje senkivel nem találkozott, magányában kesergett, búslakodott.
    Élt egy távoli országban egy egyszerû legény, nagy volt a szíve, szerette a világot, minden mi élõ a barátja volt. Szelek szárnyán
járt a hír a Hercegnõrõl aki gyönyörû, és az átokról ami miatt élve eltemetkezett, a legény is hallotta ezt. Nem bírta a szíve a szomorúságot melyet olyan távolról hallott. Felkerekedett hát, és csak úgy gyalogosan elindult, hogy megnézze magának a Hercegnõt. Sok vándorlás után, elérkezett a várhoz, ahol Hercegnõnk élt önnön rabságában. Megpróbált hozzá bejutni, de nem engedték, a Hercegnõ paranesa szent volt, a szolgák még mindig azt lesték. A legény fejében egy terv fogant, jó hosszú kampós kötelet kerített, s várta az éjszakát. Mikor sötét lett, a legény nagy bátran a vártorony alá ment, óriás lélegzetet vett és teljes erõbõl hajított egyet, a kampó megakadt a vártorony tetején, szédítõ magasságban. Elkezdett mászni a bátor, egyre feljebb és feljebb haladt, húzta magát rendületlenül felfelé, kíváncsi volt a szépre, amely rejtõzik elõle. Mászott csak mászott rendületlenül,tenyerérõl a bõr már rég lejött, fájt nagyon de õ ezzel nem törõdött.
    Mászott csak mászott az irdatlan mélység felett többször megcsúszott, de nem érdekelte semmi, csak elõre, elõre, már nem állíthat meg senki. Nincsenek éles fegyverek marcona õrök, villogó kések. Csak a kötél és a magasság, küzdött keményen hajtotta a boldogság. Végre feljutott, kifújta magát és az ablakhoz lopakodott, belesett. S mit látott, attól kõvé dermedt, a szépségnek ilyen természetes, egyszerû megjelenését nem szokta õ meg. Órias ágyban, puha, gyönyörû ruhában egy tündér aludt ott. Arca mely régóta csak álmában mosolygott, szebb volt mindennél mit a legény eddig láthatott. Gyönyörû haja, hófehér karja elbûvölte a bátor lovagot. Nesztelen a szobába lépett és az ágyhoz osont. Órákon át nézte a szépséget lélegzetvisszafojtva, nem tudott betelni a látvánnyal melyet szeme látott. S egyszer csak, ki tudja miért? A Hercegnõ felriadt, meglátta a fiút s nagyot sikoltott de a sikoly abban a pillanatban a torkára forrt, évek óta elôször egy szeretõ szempárban meglátta magát, s amit látott több volt mint egy szép arc, a mosolygó szempárban csodát látott. Hirtelen minden szépségét meglátta a legény szemében, egy szeretõ szempárban mely maga volt az élõ tükör. Látta a szépséget amely addig rejtve volt, a varázs megtört es a várba újból boldogság költözött.

Ennyi volt mit a kobold mesélt, elmondta a szép Hercegnõ történetét. Nem üveg s fém az, melyben az igazat láthatod, csupán az elõ tükor képes megmutatni a valóságot.